Felhőgyár

Éjjeli párodnak, lepkeszárnya van,
amolyan ragadozó fajta,
ha nem kap meg valamit, más ajtaját kaparja.
S te állsz az ajtóban, abban.

Tizenegy nap, tizenegy perc vége lesz.
Magad, ne kínozd, gondolatid dobd el,
Járj hálás, könnyekkel teli szemekkel,
S aztán azt a szerencsétlen vesztest elereszd.

Birtokolni ne akard, nem tiéd,
Nem akart az lenni soha,
s ha azt hiszed sorsod mostoha,
nem ismerheted az övét.

Őt szeretni kellett, abból neki nem jutott,
ott voltál te, szárnyatlan ön-ölő angyal
leszálltál éji dérrel, fel hajnali faggyal,
nem kaphattál semmit, mert mindent ő kapott.

És hiányod lesz benne,
űrje nagy, hidege sötét,
kaparja majd azt ajtókat, keresve résnyi fényt,
küszöbökön aludva, dideregve.

És csuklasz majd sokat, nagyot.
és majd ajtónak érzed mindig magadat.
és majd repülnél vissza, izzítva nem lévő szárnyadat,
és majd megtorpansz, ő elhagyott.