Kerestem, de nem találtam,
életen innen, de mégis a halálban,
füstben kutatva,
mindig elakadva,
aztán megláttam, igen megláttam.
Nem volt már ember, de több volt mint állat,
a hátán tétova angyal szárnyak,
a szájában füst, a szemében bánat,
megtalátam igen megtaláltam.
Nem tudtam szólni, csak bénán álltam,
rám nézett a szemével, de a szájával látta,
én elvesztem, és összeborultam,
ő megkérdezte, miért, ily nyomorultan?
Nem volt már hangom, nem volt már létem,
közelebb jött, és én őhozzá léptem,
belém látott, és én belőle ettem,
összezavarodtam ebben a szerepben.
Egy híd alatt álltunk, patakban a lábunk,
nem voltam már ember, hátunkon a szárnyunk,
ő csak falt csak falt, míg könnyezve fogytam,
megtaláltam, de máris búcsúztam.
