És újra itt vagyok egy híd alatt.
De ez nem az a régi, messzi-messzi híd.
Itt nem omladoznak ódon kőfalak,
Itt setét árnyak súlyával kínlódó, fáradt szél sivít.
Nincs semmiféle erdő, virágos rét, patak.
Búzát ezer éve nem vetettek itt.
A régmúltból csak sűrű sötétség maradt,
És egy ösvény mi a hídhoz útközben mindig visszavisz.
Sokáig bolyongtam, tüdőm már megszakadt.
Sipoló légzésem felzabálta a szél.
Léptem nyomán lábnyom már nem maradt,
Úgy lefogytam, lelkem súlya, már csak száraz falevél.
És aztán a hídhoz újra visszaértem.
Oly sok év, oly sok szép emlék után.
Leültem, utamról a boltív mélyének meséltem,
Hallván, a kövek közt, nem csak az én hangom kaparász.
Zsinegre fűzött gyöngyök voltak adig a szavak.
De elszakadt a fonal, és minden szerteszét gurult.
Torkomba keserű, sötét iszap ragadt,
Fuldoklástól torz arcomban két szemem lángja kialudt.
Homályba borult a tiszta, hideg este.
Sűrű köd gomolygott a boltívek alól.
Szétszabdalt lelkem, halódó testem kereste,
Mindkettő rettegett, hallván a híd dalol.
Szétszakadt a köd, egy torz alak körött.
Nem a híd dalolt, a szörnyeteg énekelt.
Dúdolgatott, remegett, s kéjesen nyögött,
Mint az éhező, ki ezredévek óta várt ínyencfalatra lelt.
Troll volt ő is,és tudtam minden hiába.
Ősidőktől fogva én etettem faját.
Hídról-hídra járva, egymást mindig megtalálva,
Én faltam sötét, múlhatatlan lelkét, s ő az enyémből minden fényt kizabált.
De ő nem szép troll volt, mint az a régi,
Kivel faltuk egymást három boldog éven át.
Tudtam ő csak elvesz, rég nem tud már kérni.
Őrült éhe, veszett mohósága átlépett minden ép határt.
Bőre színét ellopta az árnyaktól,
Sötétsége szédítő, végtelen zuhanás.
Szemében az izzás, száz karommal karmol.
Csókja elhamvadt pipacsmezőkön, vadászó rohanás.
Aztán véget ért, kósza homálylény ébrdez testemben.
A híd előtt ülök, előttem síró árnykupac.
Furcsa láng visszhangjai táncolnak szememben.
A szörnyeteg füstként párálló karma, reszketve, vádlón rám mutat.
A számban az íz, igen, ismerős volt csókja.
Tudnod kellett volna, hogy én ki vagyok.
Visszatérő vendég, rokon a távolból,
Itt hagylak mindig, de közben magamból is mindent itt hagyok.
Neked ez a híd, hatalmas büszke várad.
Isten vagy te benne, hálóban a pók.
De én vándor vagyok, itt is már sokszor jártam,
És oly sokszor vesztettem el lelkem itt, többé már nem halhatok.
A rongykupac felállt, szemeimbe nézett.
Ott volt még benn halovány, az olthatatlan tűz.
Néztem őt, és pontosan tudtam mit érez.
Mert troll vagyok rég én is, kit homály-éhsége mindig vadászni űz.
