Felhőgyár

 
Emlekszem meg a hatalmas mezokre,
uttalan utjaimon ok voltak vigaszom.
Ezer es ezer kalasz, aranylon tundokolve,
Es ezer szellem-szerelmem allt az utpartokon.

Volt ki vadlon mutatott, es lattam sok konnyezot.
De voltak ott orultek, szerelmemre ehezok.

Emlekszem, rettegve menekultem,
Es rejtoztem soka, a mezok vegtelenjen.
Pipacsokkal haltam, rettegve keltem,
Aztan tovabbmentem, felelmem feledven.

Volt aki uldozott, szemeben orulet langolt,
De sokan csak alltak, szajukban istenhozzadok.

Emlekszem igen, akkor megszorult a szivem,
Talan terdre is zuhantam, igen, lehet.
Arcom az eg izzitotta, szivem a szegyen,
Es akkor utolertek az uldozo szellemek.

Volt aki a fogaval mart belem, husomat szaggatta,
Masok csak alltak, engem nezve, lelkemet porlasztva.

Emlekszem, akkor utoljara lattam ot,
Mozgasa remego volt, teste csupa viz.
Huvos volt, pont mint ki egy hid alol jott,
Belemnezett, de nem evett, csukott szemmel sirt.

Volt pillanat, hogy o volt minden mi az eletem,
Mar nem eszik belolem, de megis en ehezem.