A szirten egy fa állt, a fának egy ága volt, az ágon egy varjú-angyal károgott.
Koromszín lábait, kecsesen a mélybe vetve, harsányan, mély hangon, gonoszan nevetve,
Énekelt, dalolászott, kacagott. Körötte, s a fa körül több ezer ember, mind halott.
Négy szeme volt, mindannyi aranyban lobogott. Fényükben, veszettség lakozott.
Tollain fekete fények jártak, szédítő, mindent elnyelő keserű keringő táncban.
Tekintete a dombon túl járt, a faluban, ahol egykor megszületett egy vályúban.
Szája, apró csőre, a felhőkből dalokat faragott, a szél meglátta, egyet-egyet felkapott.
Szállt el, vitte volna mesze, de az angyal utána nyúlt, megragadta, nem engedte.
És a szél, akkor sírva fakadt, sírására, összehúzták maguk békések, s vadak.
Nem úgy az a karmos kezű, táltos, rútságában is meseszerű, szárnyas-varázsos
Hírmondója az utolsó meséknek, legendáknak, elveszett tündér regéknek.
Mert az angyal mesélni született, de az emberek közt, megőrült, megveszett.
