Felhőgyár

En azert vagyok veled, hogy ne legyek egyedul,
Es nem azert mert tetszik a szemed, vagy a szad.
En rovaristen vagyok, ki ejenkent hegedul,
Mig megtalalja ot, egy ejre szolo par.

En nem bokolok neked, csak magamnak teveled,
Im egy ujjabb lepke, kit vonzok, en a feny.
A sotetben ragyogva, szarnyam ha megremeg,
Ezerszam borul labamhoz minden eji leny.

En ur vagyok, hat kegyes, ma teged valasztalak,
Legy ha te az ki engem boldogga tehet.
De vigyazz ha hibazol, sotetba taszitlak,
Es mas szerencses nyeri el toled a kegyet.

En nem vagyok mar ember, bar husbol van a testem,
Es vannak kezeim, es beszelek nyelveket.
Ha tukorbe nezek es kidugom a nyelvem,
En nezek vissza, de belul egy sotet szorny nevet.

En nem hivtam a szornyet, o sem keresett engem,
Az onzes, a hazugsag, a duh csalta ide.
Es napfenyes de maganyos, keseru delutanok,
Es o csak suttogott szeliden, volt eleg ideje.

Ott ult a vallamon, merengo ejszakakon,
Tanacsokat sugott, es orult terveket.
Mellettem volt mikor mar nem volt tobb baratom,
Mert eluztem oket, mint Adamot az Istene.

Isten voltam en is, ugy ereztem akkor.
O tett azza engem, es nem is kert sokat.
Egy helyet csak itt bennem, hogy vigyazzak ra ovon,
Es, ne tiporjam el a korottem nyuzsgo rovarokat.

Elfogadtam, persze, es tenyleg isten lettem,
Elet es halal mind a kezemhez tapadt.
Es bar nem akartam, megvetettem az embert,
Farkas nezi igy, a gyenge kisbaranyokat.

Aztan jott az ehseg, mar a masodik ejjelen,
Szornyen egeto, forro, keserun mardoso.
Ha ettem rogvest kiokadtam, es ramtort a felelem,
S mert ehezo voltam, hat lettem bujdoso.

Hat napig kibirtam, a hetediken ettem,
Egy agg matrona volt, szaraz es iztelen,
De a husa mogott, ott volt a sajat mennyem,
A lelkeben ezernyi szinpompas erzelem.

Faltam a lanyanak gyongyozo neveteset,
Apro siro ajkait, konnyeit kislanyainak,
Zabaltam a ferjet, annak temeteset,
Es elsirtam magam mikor a forras elapadt.