Felhőgyár

Az egyik éjen az ablak mellett álltam, a Dunát néztem, hullámival én is táncot jártam, egyedül, hisz épp partnerre vártam.

Csak nem jött az én táncosom, pedig igazán küzdöttem érte, napokon, éjszakákon át, s mindig azt mondtam várnom ennyit megér-e? Szerettem, de nem tudta, sose kérte.

Sokat táncoltam a hullámokkal, és akkor is nehéz volt megértenem. Megcsaltam, őt, s többé nem táncol már velem. Fátyolossá vált rögtön a szemem.

Túl soká odáztam a találkozást vele, pedig hiányzott álomszép ajka, álomszép szeme. Bűbájos-forró lehelete.

Dühöngtem akkor, tomboltam akár egy állat, mit képzel magáról ez a szajha, miért és meddig várat. Engem, ki maga vagyok az imádat.

Sírva fakadtam aztán, könnyeimben ezer ajándéka, úgy hullott alá, mint én a szakadékba. Felhők akadtak a holdkaréjra.

Mert kiugrottam akkor, ki én a végső feledésbe, tudtam elkap majd álomkönnyű ölelése. Tudtam, megnyugtat örök ölelése.

Rabommá teszem, el többé nem ereszthet, vidítom, ha bú rágja, ölelem ha reszket, szeretem őt, még ha ő nem is szerethet.