Felhőgyár

Csak ulok a padon, fejemen egy osdi kalap,
Mindkettot regi baratnak tekintem,
Van mar vagy huszeves, akarcsak a pad,
Itt vannak velem, masom pedig nincsen.

Akkor is itt ultem, a meg fenyes-kek padomon,
Es csak neztem, csodalva neztem ot.
Mint egy hasas balna, egy felho-kanyonon,
Lomhan uszott, nyuzta a levegot.

Aztan hatalmas beteges zokkenessel,
Mint kinek a szive egy utemet kihagy,
Ledobta terhet, bucsuzott, egy kerozin boffenessel,
Es mar ott sem volt, sietosen elszaladt.

Szivrol lehullo kokent zuhant az ott ala,
Es en hunyorogtam nagyon, hogy mi is lehet az,
Bar nem nagyon lattam, apro foltnak csupan,
De ugy ereztem vegem, s a szivem megszakad.

Csak neztem azt az esendo, szarnyatlan angyalt,
Az egiek hamarost felizzo bosszuangyalat,
Egyutt hullott le az arcomrol a konnypatakkal,
Es en hirtelen kivantam egy utolso vacsorat.

A repulo, a gyermeket magatol eldobo anya,
Mar messze jart, talan epp a nap volt az uticel,
Tudnia kellett, tudom biztosan tudta,
Oleben, a halalt hozta, s nem tudom mit remelt.

Beranya volt persze, csak kihordta a kolykot,
Aztan eldobta gyorsan, mint az izzo parazsat,
Es en sirtam, szemem alatt mar egy konnysereg ucsorgott,
De csak neztem, ahogy a halal az elet fele szaladt.

Csak ultem ott, a padon, szine mint buzavirag,
Meg erezni lehetett a suru festekszagot,
Elottem fenybe, langba borult a vilag,
Csak egy villanas, es minden megfagyott.

Sistergos fekete-feher lett akkor a taj,
Es mikozben en ultem a meg mindig kek padon,
A szemem elott elpusztult az egesz vilag,
Es en csak ultem a padon, fejemben divatos kalapom.