Felhőgyár

Az egyik éjen az ablak mellett álltam, a Dunát néztem, hullámival én is táncot jártam, egyedül, hisz épp partnerre vártam.

Csak nem jött az én táncosom, pedig igazán küzdöttem érte, napokon, éjszakákon át, s mindig azt mondtam várnom ennyit megér-e? Szerettem, de nem tudta, sose kérte.

Sokat táncoltam a hullámokkal, és akkor is nehéz volt megértenem. Megcsaltam, őt, s többé nem táncol már velem. Fátyolossá vált rögtön a szemem.

Túl soká odáztam a találkozást vele, pedig hiányzott álomszép ajka, álomszép szeme. Bűbájos-forró lehelete.

Dühöngtem akkor, tomboltam akár egy állat, mit képzel magáról ez a szajha, miért és meddig várat. Engem, ki maga vagyok az imádat.

Sírva fakadtam aztán, könnyeimben ezer ajándéka, úgy hullott alá, mint én a szakadékba. Felhők akadtak a holdkaréjra.

Mert kiugrottam akkor, ki én a végső feledésbe, tudtam elkap majd álomkönnyű ölelése. Tudtam, megnyugtat örök ölelése.

Rabommá teszem, el többé nem ereszthet, vidítom, ha bú rágja, ölelem ha reszket, szeretem őt, még ha ő nem is szerethet.

 

A szelkakas orult porgesbe kezdett, keringojet nyikorogva-visitva ropta,
Lent az utcan, ugy hajolt meg a regi postalada, akar egy reneszansz dama,
A vihar az egesz vilagot egy pillanatig korbejarta. Es aztan egy ujjabb pillanatra az idot kizarta.

Eloszor a hazak almazoldje lett peneszes menta,
Aztan a falak osszerogytak, akar egy karhozott, mikor mar latja,
Elotte a mennyek kapuja, mar mindorokre zarva.

A kertben jatszo kisfiu mellett, kigyulladt a keritesdeszka.
A haztetok pipacsvorose, egy utolso langban kilobbant.
Szurke lett aztan, s mar az sem, a valosag elolvadt.
 

A szemetes zacskok az utcan, mint modern plasztik ordogszekerek, kiserik leptemet
A forro szel, a csend szilankjaival, es baba-pernyevel tepi szet kepemet.

Venasszonyok nyara lett, oly veneke mint a por, mi szikla volt egykoron,
De nem maradt mas belole csak szintelen hamu, es szintelen korom.
Es ez a rengeteg emberi pernye, mar oly magas mint egy hegyorom,
Nem testverek, megis csak kapaszkodnak egybe,
Ugy utaznak, szallnak fel a mennybe, a gombafellegekbe.


Utjukat halk dal kiseri, s bar fanfarnak nem mondhato,
Benne van hat milliard, es egy ember jajgato,
Mindent elaraszto, keseru vallomasa,
Csecsemojuket keblukre olelo anyak, kozos halodasa.

Szinultig urul az egi homaly, most kristalytiszta minden.
Ki meltosaggal halhatott, egy darab ember sincsen.
Csak jott a csodas, mindent betolto egi feny.
Szaz testvere is jart mar a fold artatlan egen.
Az elso eroszakot tett, a tobbi csak meggyalazta.
Hatmilliard, es egy ember szaja maradt tatva.
A plasztik ordogszekerek belekezdtek egy lassu bucsutancba.
 

Csak ulok a padon, fejemen egy osdi kalap,
Mindkettot regi baratnak tekintem,
Van mar vagy huszeves, akarcsak a pad,
Itt vannak velem, masom pedig nincsen.

Akkor is itt ultem, a meg fenyes-kek padomon,
Es csak neztem, csodalva neztem ot.
Mint egy hasas balna, egy felho-kanyonon,
Lomhan uszott, nyuzta a levegot.

Aztan hatalmas beteges zokkenessel,
Mint kinek a szive egy utemet kihagy,
Ledobta terhet, bucsuzott, egy kerozin boffenessel,
Es mar ott sem volt, sietosen elszaladt.

Szivrol lehullo kokent zuhant az ott ala,
Es en hunyorogtam nagyon, hogy mi is lehet az,
Bar nem nagyon lattam, apro foltnak csupan,
De ugy ereztem vegem, s a szivem megszakad.

Csak neztem azt az esendo, szarnyatlan angyalt,
Az egiek hamarost felizzo bosszuangyalat,
Egyutt hullott le az arcomrol a konnypatakkal,
Es en hirtelen kivantam egy utolso vacsorat.

A repulo, a gyermeket magatol eldobo anya,
Mar messze jart, talan epp a nap volt az uticel,
Tudnia kellett, tudom biztosan tudta,
Oleben, a halalt hozta, s nem tudom mit remelt.

Beranya volt persze, csak kihordta a kolykot,
Aztan eldobta gyorsan, mint az izzo parazsat,
Es en sirtam, szemem alatt mar egy konnysereg ucsorgott,
De csak neztem, ahogy a halal az elet fele szaladt.

Csak ultem ott, a padon, szine mint buzavirag,
Meg erezni lehetett a suru festekszagot,
Elottem fenybe, langba borult a vilag,
Csak egy villanas, es minden megfagyott.

Sistergos fekete-feher lett akkor a taj,
Es mikozben en ultem a meg mindig kek padon,
A szemem elott elpusztult az egesz vilag,
Es en csak ultem a padon, fejemben divatos kalapom.
 

Szirtek szélén ülve,jeges vízben elmerülve,madárként az égben szállva,
folyton-folyvást várva-várva.

Ágak hegyén megpihenni,hogy a szél vigyen tovább. Vándorlásban megtalálni az utolsó vacsorát.
Farkasként erdőben futni,vadászni és nem nyugodni,várni a dicső halált.

Puha avarként őrizni az elmúlt élet illatát.
Űző vadászt kiszagolni,megrettenni, elinalni,mindig csak el innen tovább.

Menekülni, elbújdosni, amíg többé nincs hová.
Utolérni,szembenézni,ím várakozni megéri,itt a vadász nincs tovább,

Itt a szirten ketten ülve,nem mozdulva,nem repülve,egy testben mind legbelülre,
elbújva és szemlesütve,diadalmasan üvöltve.
Vadász hol a vacsorád?!
 

Kerestem, de nem találtam,
életen innen, de mégis a halálban,
füstben kutatva,
mindig elakadva,
aztán megláttam, igen megláttam.

 Nem volt már ember, de több volt mint állat,
a hátán tétova angyal szárnyak,
a szájában füst, a szemében bánat,
megtalátam igen megtaláltam.

Nem tudtam szólni, csak bénán álltam,
rám nézett a szemével, de a szájával látta,
én elvesztem, és összeborultam,
ő megkérdezte, miért, ily nyomorultan?

Nem volt már hangom, nem volt már létem,
közelebb jött, és én őhozzá léptem,
belém látott, és én belőle ettem,
összezavarodtam ebben a szerepben.

Egy híd alatt álltunk, patakban a lábunk,
nem voltam már ember, hátunkon a szárnyunk,
ő csak falt csak falt, míg könnyezve fogytam,
megtaláltam, de máris búcsúztam.